Azt hiszem megállapíthatom, hogy Peti Natasa nincs elájulva az idei téltől. Azon még csak felülkerekedtünk, hogy hideg van, legalább az utcán nem vetkőzik... A télapó még mindig feketelistán van. Még két hét elteltével is időnként eszébe jut, hogy milyen megrázkódtatás érte őt, a bejárati ajtó előtt. Ha egyedül benn hagyom a szobában, akkor sokszor vissza kell érte szaladnom, mert sír utánam, és még mindig van, hogy nem mer kimenni az előszobába, cipelgetjük egyik helyiségből a másikba.
Tegnap elmentünk étterembe ebédelni, oda is mentünk be nagy lendülettel, Nata a lábán, és egyszer csak a szokásos ijedt sírása, tudtam már hogy valahol ott settenkedik a télapó. És akkor észre vettem én is a kb Zsombor nagyságú, de egyébént nagyon szép, igényes mikulásbácsit a sarokban. Többször el kellett mennünk mellette, és Nata a kezünkből bátran szemrevételezte. Még beszélgettünk is róla.
Egyébként meg a téli időjárás is sokkolóan hat a kislányunkra, a hóval sehogysem akar megbarátkozni. Zsombinak is kellett ennyi idősen egy kis idő,míg megbarátkozott a szánkózás gondolatával, de ezt inkább percekben, órákban lehetett mérni, míg Natánál több nap sem elég, ahhoz hogy letehessem a hóba. Tegnapelőtt kimentünk négyesben szánkózni, mert anya és apa is nagy gyerek még, és gondoltuk majd cipelgetjük Natát, ha végképp nincs el, akkor haza hozom.
Zsolti húzott minket a szánkón, Zsombi ült elöl, én meg Natával az ölemben hátul. Persze ezt is sírdogálva és "oda-oda" felkiáltással viselte csak el, miközben mutogatott, hogy szálljunk le a szánkóról és menjünk mi is apa mellé.
Egyébként nagyon apás lett. Amióta dolgozom sokat távolodott tőlem, amit azért annyira nem bánok, mert tényleg nagyon anyás volt. Most sokat vannak apukájukkal, és úgy látom, már jól meg is szokták az új felállást. Anyuval is jól elvan, most, hogy nincs itthon sokat emlegeti.

Ma viszont készülünk kimenni síelni Dunakömlődre, ahol tegnap a nagy hóra való tekintettel beindították a felvonót. Hát a pálya még egy kis havat elbírna, féltem is a lécemet, de majd meglátjuk. Natát ezennel nem visszük, Móni barátnőm elvállalta, remélem jól ellesz vele is, ő még nem vigyázott rá. Zsombit visszük magunkkal.
Amúgy Natusnak jönnek a szemfogai, de csigalassusággal. Tényleg. Van még némi emlékképem, arról, hogy Zsombinak milyen tempóban törtek át a fogai, hát Natáéhoz képest fénysebességgel.
Kb 2 hónapj láttam, hogy egy ponton megrepedt az ínye, és b 2 hete mondhatnám azt, hogy most már nem kell nagyon keresni a szájában azt a fogacskát, mert ha nevet már látszik.(kb 2-3 mm) Viszont közben áttört a fölső ellenoldali is, és naagyon bújik már a másik kettő is. Ezzel meglesz a 16 foga. De még csak 13 van.
Egy olyan édes kis angyal, mindegyőnket simogat, puszilgat. Ha Zsombira mérges, mondja neki, hogy "buta" meg, hogy "mennyé inne", (menjél innen). Persze ez csak az ő szájából aranyos, főleg azért, ahogy mondja: tele indulattal és elszántsággal és mindent elrendezve ezzel a pár szóval. Néha odamegy és megcsípi Zsombit.

Tegnap Nata fenn ült a konyhapulton, mögötte az ablak, amiben pont láttam Zsombit. És azt is láttam, hogy amikor Natát megölelgettem, akkor le sem vette a szemét rólunk. Megkérdeztem tőle, hogy "Zsombi neked rossz érzés amikor Natát szeretgetem?" És rögtön rávágta, hogy igen. És akkor rájöttem, hogy Zsombikámat már sokkal ritkábban kapom el egy ölelésre. Már csak azért is mert olyan sokszor elmélyülten játszik, akkor nem rohanhatok oda, hogy ölelgessem. Meg számtalanszor azt érzem, hogy ki akar szabadulni a kezeim közül, de azért úgy látszik ennek ellenére mégis többször kell őt is szeretgeni. Pedig amikor engedi megszeretgetem, pl fürdésnél, alvásnál, öltözödésnél, mesélésnél. Oh, nem könnyű eligazodni a gyereklelken...